Magyar őstörténet – honnan hová?
- Klima László
- 2018. június 18.
Klima László nyelvész-régész, az ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet Finnugor Tanszék vezetőjének írása.
Legfontosabb állítások
- A magyar őstörténet művelése, az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek csakis tudományos eredményeken alapulhat.
- Egy nép kialakulása, etnogenezise több szálon fut, és sohasem lezáruló folyamat. Emberi közösségek kommunikálnak egymással, kulturális és gazdasági kapcsolatokat létesítenek, kisebb csoportok, emberek jönnek és mennek, beolvadnak egy népességbe, avagy kiválva belőle egy másik nép történetének részeivé válnak. E folyamatok eredményeképpen a modern kori népek nyelvi, kulturális és genetikai kapcsolatai rendkívül szerteágazóak.
- Másfél évszázada bizonyosan tudjuk, hogy nyelvünk a finnugor nyelvek közé tartozik. A finnugor egy nyelvészeti szakkifejezés – nyelvekre alkalmazható, de népekre nem. Vagyis nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk.
- A magyar őstörténet kutatásában több tudomány működik együtt. A 19. század második felétől a 20. század közepéig a nyelvészet és a történettudomány szerepe volt a meghatározó, a 20. század közepétől a régészet, napjainkban pedig az paleogenetika eredményei irányítják az őstörténészek figyelmét egyre újabb kérdések felé.
Hunor, Magor és a korabeli politika
Anonymus, a 13. század elején élt magyar történetíró a magyar királyok dinasztiáját Attilától, a hun birodalom legnagyobb uralkodójától származtatta. Pár évtizeddel később Kézai Simon krónikájában a hun és a magyar nép közös származásáról írt. Hunor és Magor, a csodaszarvas mondája Kézai krónikája nyomán vált magyarságtudatunk alapjává.
A szarvast üldöző két testvér története egész Eurázsiában elterjedt. Nemcsak a füves puszták nomádjai ismerték, hanem a tundrai rénszarvaspásztor lappok is. Feltehetőleg a magyar mondakincsben is szerepelt. Anonymus és Kézai Simon művelt emberek voltak. Krónikáikkal elsősorban királyukat kívánták szolgálni, Anonymus művéből azonban kiolvasható a régi magyar nemzetségek védelmének szándéka is. Az Árpád-házi királyok Attilától való származtatása talán keleti eredetű hagyomány, hiszen a dunai bolgárok uralkodói is Attiláig vezették vissza a családfájukat.
Kézai Simon IV. László udvari papja volt. Királya a hatalmi játszmákban a keletről érkező kunok barátságát kereste. Ezért is fordulhatott krónikaírója a hunok felé. Az máig vitatott kérdés a magyar történettudományban, hogy Kézai idején a magyar hagyomány őrizte-e a hun rokonság tudatát, vagy az teljes mértékben a nyugat-európai krónikás hagyomány átvétele. Amint a fentiekből látható, már első krónikásaink is közvetlen politikai célok szerint formálták a magyarság eredetének történetét. A politikai szándék azóta is jelen van sok őstörténeti munkában. A magyar őstörténet művelése, az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek azonban csakis a tudományos eredményeken alapulhat.
„Habsburg-ügynökök”: a finn nyelvrokonság gondolata
A 18. században érkeztek Magyarországra az első hírek arról, hogy a magyar nyelv talán a finn nyelvvel áll közelebbi kapcsolatban. 1769–1770 között Sajnovics János nyelvész, matematikus, csillagász egy csillagászati expedíció tagjaként a Lappföldön járt, és tudományos értekezést adott ki a magyar és a lapp nyelv rokonságáról. A lapp–magyar rokonságról írt művét Orczy Lőrinc magyar főispán, tábornok és költő (1718–1789) politikai szempontból értékelte: idegen hatalmak érdekeit sejtette mögötte, és megkérdőjelezte Sajnovics magyarságát.
A magyar közélet más képviselői is elutasították a rokonságot a „barbár és műveletlen” lappokkal. Horvát István, a magyar őstörténet kutatója pedig a reformkor nemzeti hevületétől eltelve 1825-ben megjelent könyvében már arról írt, hogy a magyar a bibliai ősnyelv, és a magyarság mint a szkíták leszármazottja valójában Európa ősnépe, így minden más nép tőle származik. Ugyancsak nála jelenik meg először az a gondolat, hogy a finnekkel és a lappokkal való rokonságot a németek akarják a magyarokra erőltetni.
A 19. század második felében a tudományos gondolkodás magasabb szintre lépett. A tudósok, így a történészek, nyelvészek is immár kellő forráskritikával közelítették meg adataikat. Magyarországon a finnugor nyelvek rokonságát hirdető tudósok a hunpárti magyar társadalom egyre nagyobb ellenállásába ütköztek. Az 1850-es években terjedt el az a hamis legenda, hogy a finnugristák („finnisták”) Habsburg-ügynökök. Az 1870–1880-as években a tudományban és a közéletben is élénk vita folyt a magyar nyelv és a magyar nép finnugor avagy török eredetéről.
A nyelvtudomány a 19. század második felében számos nyelvet összehasonlított egymással, és vizsgálatai során sok lehetőséget elvetett. Európai tudósok megvizsgálták a sumer–finnugor (és azon belül a sumer–magyar), valamint az etruszk–finnugor (és azon belül az etruszk–magyar) nyelvrokonság kérdését, de elvetették ezt a lehetőséget. A korabeli tudományos vita a magyar őstörténet iránt érdeklődő amatőr kutatók érdeklődését is felkeltette. Műveikből látható, hogy a szabályos hangmegfelelésekre alapozott nyelvészeti módszer, amely lehetővé teszi a rokon nyelvek közös szókincsének, közös nyelvtani elemeinek megállapítását, a közvélemény számára nehezen érthető. Ugyanez állapítható meg a magyar–örmény vagy a magyar–görög nyelvrokonságot hirdető művekből is. Ezek az írások a tudomány fejlődéséről tudomást sem szerezvén ugyanazon a szinten állnak, mint Otrokocsi Fóris Ferenc 17. századi héber–magyar nyelvhasonlításai.
A lényeg: nem mi vagyunk finnugorok, hanem a nyelvünk finnugor eredetű
A vita a tudomány terén már a 19. század végére eldőlt. Azóta a tudományos világban nem folyik vita a finnugor nyelvek összetartozásáról. A magyar nyelv finnugor eredetű. A finnugor és a szamojéd nyelvek együtt alkotják az uráli nyelvcsaládot. A finnugor nyelvrokonságot elfogadó külföldi tudósokról abszurd feltételezés azt állítani, hogy magyarellenes érzelmeiktől vezérelve erőltetik ránk véleményüket. A tudományos közélet nyitott a vitákra: a finnugor nyelvrokonság természetéről, jellegéről szóló ismereteink folyamatosan gyarapodnak, a szakmai párbeszéd során módosulnak, finomodnak.
A kiegyezéstől a millennium idejéig zajló nyelvészeti/őstörténeti vita fontos eredménnyel járt: a vitázó felek megállapították, hogy a nyelv és a kultúra fejlődése különböző hatások alatt különbözőképpen zajlik. Nyelvünk finnugor eredetű, de a magyar nép nem nevezhető finnugornak.
Ez a több mint százéves felismerés még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem. A „nem vagyunk finnugorok” típusú mondattal kezdődő szenzációhajhász újságcikkek és áltudományos művek egy nem létező állítással szemben indulnak rohamra, miként Don Quijote a lovagoknak nézett szélmalmok ellen. Ebbe a körbe tartozik, hogy természetesen az Árpád-házi királyok csontmaradványainak genetikai kutatásából sem vonható le következtetés arra vonatkozóan, hogy finnugorok vagyunk-e, vagy sem. Őstörténet-kutatásunk elismert szakemberei mutattak rá: nem mi vagyunk finnugorok, hanem a nyelvünk finnugor eredetű.
A történeti nyelvészet és a nyelvrokonság
Az összehasonlító történeti nyelvészet a nyelvek közti kapcsolatokat vizsgálva egyes nyelveket nyelvcsaládokba sorol, és megkísérli a nyelvcsalád közös ősnyelvének (alapnyelvének) lehető legteljesebb rekonstrukcióját. A magyar nyelv az uráli nyelvek családjába tartozik. E nyelvcsalád két fő ága a finnugor és a szamojéd.
A nyelvek közötti rokonság akkor áll fenn, ha az egy csoportba sorolt nyelveknek van közös alapszókincsük, és a közös eredetűnek meghatározott szavak között jelentésbeli kapcsolat van, továbbá igazolható, szabályos fonetikai (hangtani) eltérések mutathatók ki.
Nem tekinthető tudományos módszernek a különböző nyelvek hasonló hangzású szavainak rokonítása a hangtani kapcsolatok kifejtése és elemzése nélkül. Látszólagos hasonlóságok a világ bármely két nyelve között kimutathatók. A szabályos hangmegfelelésekre bőven idéznek példákat a finnugor nyelvrokonságot ismertető könyvek (pl. Nyelvrokonaink, szerk. Nanovfszky György, Budapest: Teleki László Alapítvány, 2000; Finnugor kalauz, szerk. Csepregi Márta, Budapest: Medicina, 2001) és újságcikkek. Sokak előtt már ismert lehet, hogy a finn koti magyar megfelelője a ’ház’, a kala ’hal’, a käsi pedig ’kéz’. E szavakból látható a hangmegfelelések rendszerének bonyolultsága is: a finn k hangnak a magyarban h felel meg, de csak mély hangrendű magánhangzók (a, o, u) előtt. Magas hangrendű magánhangzók előtt a k nem változik. A finnugor nyelvek közös szókincsébe, a hangváltozások rendszerébe nyújt bepillantást az Uralonet című internetes oldal (http://www.uralonet.nytud.hu/).
Az alapszókincsbe tartoznak a névmások, a rokonság különböző fokait jelölő szavak, a testrésznevek, a számolás szavai, az alapvető igék, a földrajzi környezet, a növény- és állatvilág szavai. Minden nyelv folyamatosan változik, egyes szavak kikopnak belőlük, és új szavak is keletkeznek. Ennek ellenére a finnugor alapszókincs ma is meghatározó eleme a magyar nyelvnek. A számítógépes statisztikák szerint a mai magyar beszélt nyelvben és az írott szövegekben is 50% fölötti arányban vannak jelen a finnugor eredetű szótövek (kb. 650-700 tőszó) és a belőlük képzett szavak.
A közös nyelvcsaládba sorolt nyelveket összekötő, szabályszerűen ismétlődő fonetikai jelenségek felhasználásával következtetni lehet az egyes rokon nyelveknek a közös alapnyelvükből eredő grammatikai egyezéseire is. Nyelvünk e téren is számos finnugor eredetű elemet őriz.
A honfoglalás előtt a magyar nép egy nyugati ótörök nyelvet beszélő népességgel került szoros kapcsolatba. Török eredetű szavaink (kb. 350-400 szó) a fejlett állattenyésztéssel és földműveléssel (ekés gabonatermelés, kertkultúra, szőlőtermelés) való megismerkedésről tanúskodnak. Ez török hatásra ment végbe a magyarság körében. A török szavak jelentésükkel is bizonyítják, hogy későbbiek, mint a finnugor eredetű magyar szavak, mert azok a halászatra, vadászatra és gyűjtögetésre utalnak. Török eredetű nyelvtani elemek a magyarban lényegében nincsenek, míg finnugor eredetű bőven van. Vagyis a török hatásról vallott tudományos vélemény erősíti azt, hogy a magyar nyelv nem a török, hanem a finnugor nyelvek közé tartozik.
A különböző vadregényes őstörténeti elképzelések az elmúlt évtizedekben egységes koncepcióvá értek össze. E koncepció alapját az a Horvát Istvántól eredő gondolat alkotja, hogy a magyar ősnyelv, a magyar ősnép. Ez az elmélet mindent magába fogad – azt is, hogy a magyarság a Marsról vagy a Szíriuszról származik, azt is, hogy létezett egy ősi kontinens, ahonnan a magyarság szétszóródott a világ minden tájára, azt is, hogy a sumerek, az etruszkok, a szabirok, a hunok, a görögök stb. rokonai vagyunk. E koncepció történeti és nyelvi alapja is teljesen elhibázott. A naiv őstörténeti koncepciók alkotói olykor el nem hangzott mondatokra hivatkoznak, vagy összeesküvés-elméleteket gyártanak igazuk bizonyítására. Eddig nem ismert annak bizonyítéka, hogy a „finnugor hazugságot” 1821-ben a Habsburgok találták volna ki, miként Trefort Ágoston sem mondta és írta sehol, hogy kötelességünk a finnugor rokonságot hirdetni. A legendák körébe tartozik, hogy Hunfalvy Pál és Budenz József Habsburg-ügynök lett volna, Kőrösi Csoma Sándor pedig nem írt naplót, így azt sem írta le, hogy a magyar nép igenis Attila népe.
A legtöbb genetikai nyom az eurázsiai sztyeppére vezet
A magyar őstörténet kutatásában több tudomány működik együtt. A 19. század második felétől a 20. század közepéig a nyelvészet és a történettudomány szerepe volt a meghatározó, a 20. század közepétől a régészet, napjainkban pedig az archeogenetika eredményei irányítják az őstörténészek figyelmét egyre újabb kérdések felé. Az archeogenetika eredményei egyesek számára meglepőek lehetnek.
A mai magyarság az elmúlt évszázadok során befogadott menekültek (pl. kunok, jászok, rácok) és a gazdasági érdekből betelepített, különböző szláv nyelveket és német dialektusokat beszélő emberek által elveszítette eredeti genetikai jellegét, szinte teljesen kicserélődött. A betelepült népesség azonban asszimilálódott – átvéve a magyarság nyelvét és kultúráját –, és magyarrá lett.
Az archeogenetikai kutatások azonban azt is kimutatták, hogy a honfoglalás korában élt őseink sem egy helyről származtak. A legtöbb genetikai nyom az eurázsiai sztyeppe különböző régióiba vezet, de a honfoglalás idején a Kárpát-medencében élt népesség is beolvadt a magyarságba. A történeti források alapján az is feltehető, hogy honfoglaló elődeink különböző csoportjai nemcsak magyarul, hanem egy vagy több másik nyelven is értettek, beszéltek. Adatok hiányában valószínűleg soha nem tudjuk eldönteni azt a kérdést, hogy a 895-ös honfoglalás előtt éltek-e a Kárpát-medencében magyarul beszélő emberek. Ha magyarul beszéltek is, valószínűleg nem nevezték magukat magyarnak. Csupán annyi tekinthető bizonyosnak, hogy az Árpád vezetésével betelepült népesség nevezte magát magyarnak, ez a népesség alapított magyar államot, és hagyott ránk magyar nyelvű nyelvemlékeket. És mi ezt a magyarnak nevezett nyelvet beszéljük itt, a Kárpát-medencében immár több mint ezer éve.