A honfoglalók változatos genetikájú népességet alkottak, jelentős keleti gyökerekkel

A honfoglalók változatos genetikájú népességet alkottak, jelentős keleti gyökerekkel

Mende Balázs Gusztáv paleoantropológus, az MTA BTK Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratórium vezetője

Legfontosabb állítások

  • Az archeogenetika (lásd a keretes írást) új lehetőségeket nyit az őstörténeti kutatásokban, azonban önmagában nem tudja megoldani a magyar etnogenezis problémáit.

  • A genetikai vizsgálatok kizárólagosan nem vagy csak nagyon kivételes esetekben alkalmasak nyelvi-kulturális kérdések tisztázására. A genetikai rokonság sok esetben független a nyelvek rokonságától, illetve egy nép más jellemző karakterétől. A nem kellően körültekintő megfogalmazás és az állandó „áthallás” a nyelvi és a genetikai rokonság fogalma között sajnos a genetikai kutatás eredményeinek értékelésére is átviszi a „nem is vagyunk finnugorok” egyre jobban népszerűsített üzenetét.

  • A genetikai összefüggések történeti szempontú értékelését és elfogadását nagyban befolyásolja a Kr. u. első évezred sztyepprégiójából származó DNS-minták/mintasorok kis száma, a nem kellő körültekintéssel végzett mintagyűjtés, valamint a kronológiai és régészeti interpretáció nehézségei.

  • Az eddig elvégzett archeogenetikai vizsgálatok eredményei szerint a honfoglalók anyai ágon nagyon heterogén népességet alkottak, amelyen belül jelentős volt a keleti (ázsiai) összetevők aránya.

  • A honfoglalók genetikai összetételének kortárs népességekből nyert adatokkal való összehasonlítása azt mutatja, hogy a genetikai előzmények az egész nyugat-eurázsiai és közép-ázsiai területekre kiterjednek.

  • A mai magyar népesség és a honfoglalók anyai ági genetikai összetétele jelentősen eltér egymástól, az apai ági adatok csekély száma a férfiakra vonatkozó jelentősebb konzekvenciák levonását még nem teszik lehetővé.

  • Több egymás utáni időmetszet, a vizsgálni kívánt népességet a lehető legjobban jellemző mintasorok, valamint ezek kontrollja szükséges, hogy a magyarok vándorlását és populációgenetikai összetételét érdemben vizsgálni lehessen.

  • A honfoglalók, illetve elődeik egyes genetikai elemei összefüggésben állhatnak belső-ázsiai eredetű populációkkal, az összefüggések háttere azonban az eltérő régészeti-történeti megközelítés és a nagyon csekély számú mintából következő alacsony reprezentativitás miatt a kutatás jelen fázisában nehezen értelmezhető.

Archeogenetika: a legújabb módszer a magyar őstörténet kutatásában

A magyarság őstörténetének kutatása talán az egyik legösszetettebb, együttműködést igénylő kihívása a tudóstársadalomnak, így nem meglepő, ha az archeogenetikai szakterület is felsorakozott a hagyományos történeti, régészeti és nyelvészeti-nyelvtörténeti kutatások mellé, sokak reményei szerint gyors és egyértelmű eredményeket ígérve.

Az elmúlt két évtized molekuláris genetikai kutatásainak mind elméleti, mind technológiai értelemben vett rohamléptű fejlődése egy új tudományterület kialakulását eredményezte. Az archeogenetika, illetve az utóbbi években már inkább archeogenomika névre hallgató szakterület új lehetőségeket adott a múltban élt emberi populációk, népcsoportok genetikai és ezzel együtt történeti összefüggéseinek vizsgálatára. A Neander-völgyi és más ősi emberfélék maradványainak, a különböző kórokozók több ezer éves formáinak, az emberi civilizáció fejlődésében nagy szerepet játszó haszonállatok domesztikációjának, Európa neolit és bronzkori népességtörténetének DNS-alapú vizsgálata sok, más módszerekkel eddig nem megválaszolható kérdésre adott választ. Számos európai országban sor került a jelenkori népesség genetikai előzményeinek felderítésére, régészeti kultúrák változásai és formálódása mögött meghúzódó népességtörténeti folyamatok, migrációk vizsgálatára. Azonban ez az új természettudományos módszer is ki kell hogy állja az állandó technológiai fejlődés, illetve kibocsátott adatai humán tudományok általi értelmezésének próbáját.

Az archeogenetikai eredmények és interpretációjuk szoros összefüggésben áll a mintavételi eljárások problémáival, különösen az archaikus népességek adatai esetében. A mintakiválasztás alapjául szolgáló régészeti megfigyelések eleve hordoznak magukban értelmezési problémákat, így sok esetben az azok mentén épített adatbázisok is ab ovo vitathatók/vitatandók, mind kronológiai szempontok, mind az egyes sírok, temetkezések régészeti adatolása szempontjából. A magyar törzsek vándorlása régészeti nyomainak, illetve e nyomok valós súlyának megítélése nem egységes a hazai régészeti kutatásban, ugyanakkor a populációgenetikai kiértékelés statisztikai elvárásai miatt sokszor olyan összevont adatsorokkal kell dolgozni, amelyek történeti és régészeti szempontból nem mindig relevánsak.

Génjeink eredete

A honfoglalók Kárpát-medencei sírjait tartalmazó és a ma élő eurázsiai népességekből nyert adatsorok populációgenetikai összehasonlítása azt mutatja, hogy a honfoglalók anyai génkészlete a nyugati és a közép-/kelet-eurázsiai régió genetikai elemeinek keveréke; a nyelvi alapon rokonított finnugor népek és egyes közép-ázsiai török nyelvű népességek is lehettek genetikai hatással a honfoglalók anyai összetételének kialakulására. A honfoglalók anyai vonalaiban a keleti (ázsiai) komponens 25-30%-ra becsülhető, azonban ezek bekerülésének időpontjára és helyére még csak közelítően pontos adatok sincsenek. A történeti korú népességek adatbázisával összevetve a honfoglalók genetikai előzményei anyai ágon a pontusi-kaszpi sztyepp keleti részének késő bronzkora, valamint Nyugat-Szibéria késő bronzkora – kora vaskora népességéig vezethetők vissza, és viszonylag jól elkülönülnek a népvándorlás kori és középkori európai csoportoktól. Az ún. teljes mitokondriális genom alapján végzett vizsgálatok egyedi (filogenetikai) kapcsolatokat mutatnak a honfoglaló népesség és az Urál-vidék 6–11. századi népességei között.

A szovjet utódállamok területéről gyűjtött mintasorokból nyert eredmények ez idő szerint nem mondanak ellent az eddigi – régészeti-történeti vagy akár nyelvészeti alapú – teóriáknak: a honfoglaló magyarok jelentős része az anyai ági genetikai vonalak alapján a Volga–Káma–Bjelaja-vidék, a mai Baskíria és Tatárföld, valamint a Dél-Urál keleti oldalának a 6–12. századra keltezett régészeti kultúráiból nyert mintákkal genetikai kapcsolatot mutat.

A honfoglalók keveredése

A Kárpát-medence közvetlenül a honfoglalást megelőző népességének összetételéről egyelőre csak a klasszikus antropológiai kutatások révén vannak adataink. A honfoglalók és a helyben talált népesség genetikai összetevői között várhatóak egyezések, különösen az anyai vonalak tekintetében, azonban ezek direkt lefordítása népszerű alternatív régészeti-történeti hipotézisekre – legyen az akár a kettős honfoglalás vagy a hun–magyar rokonság elmélete – kerülendő, ugyanis a kapott eredmények mögött több hasonló vagy akár nagyobb valószínűséggel bíró magyarázat is állhat. Különösen igaz ez a genetikai kutatás megítélési jogosultságába nem eső nyelvészeti konzekvenciák levonása terén.

A kutatás legfontosabb teendői közé tartozik az ún. korai honfoglalók kutatása, ugyanis joggal feltételezzük, hogy a Kárpát-medencébe érkező honfoglalók házasodtak az itt találtakkal, így a 10. század közepén eltemetett egyén – bármennyire jellegezetes honfoglaló leletanyaggal temették is el – már nemcsak a beérkezettek, hanem a helyben találtak genetikai jellemzőit is mutatja. Minél korábbi temetkezésekből sikerül összeállítani egy adatbázist, annál valószínűbb, hogy a hozott genetikai állományt fogja jellemezni. A kérdés másik oldala, hogy szükség van a honfoglalás előtti és a 10. század végi – 11. század eleji populáció genetikai feltérképezésére, hogy a beérkezők és az itt találtak demográfiai viszonyaira is következtetni lehessen. Mindezek mellett fontos, hogy az olyan népelemek, mint pl. a székelyek, rokonsági hovatartozása is a kutatás tárgyát képezze.

Új kutatási módszerek pontosíthatják a képet

Bár Magyarországon jelenleg több műhelyben is folyik az archaikus minták genetikai módszerekkel való kutatása, a magyarság etnogenezisének kérdéseiben, mint pl. a népességek keveredési arányainak vizsgálata, a nemzetközi együttműködésben végzett kutatásnak van jövője. Ennek elsősorban a legmodernebb technológiák és a legjobb hatásfokú és megbízhatóságú bioinformatikai kiértékelés ár/adatérték-kihozatala miatt van létjogosultsága. Az uniparentális, azaz az anyai és az apai genetikai vonal kutatása önmagában már nem elegendő, szükséges a genetikai állomány egészére kiterjedő szekvenálási technikák alkalmazása is, amelyek már most több millió egyedi DNS-pozícióban tudják rögzíteni a csontokból-fogakból nyert minta genetikai állományának egyedi jellegzetességeit, és adnak lehetőséget az ún. admixture-elemzések elvégzésére.

Csak ezek segítségével nyílhat mód a honfoglalók genetikai képének pontosabb, eredetének tudományosan megalapozott tisztázására és az eredményeknek az oktatási anyagban való rögzítésére. Ehhez azonban a magyar őstörténet szempontjából releváns régészeti adatok, valamint az összehasonlításokba bevonható archaikus és recens adatsorok jelentős bővülésére/bővítésére, továbbá földrajzi-történeti értelemben egyre pontosabb adatbázisokra van szükség. És természetesen sok-sok türelemre is a kutatók és különösen a kutatási eredményt várók/elvárók részéről.

Vissza az összefoglaló cikkhez