A honfoglalók változatos genetikájú népességet alkottak, jelentős keleti gyökerekkel

Legfontosabb állítások

• Az archeogenetika (lásd a keretes írást) új lehetőségeket nyit az őstörténeti kutatásokban, azonban önmagában nem tudja megoldani a magyar etnogenezis problémáit.

• A genetikai vizsgálatok kizárólagosan nem vagy csak nagyon kivételes esetekben alkalmasak nyelvi-kulturális kérdések tisztázására. A genetikai rokonság sok esetben független a nyelvek rokonságától, illetve egy nép más jellemző karakterétől. A nem kellően körültekintő megfogalmazás és az állandó „áthallás” a nyelvi és a genetikai rokonság fogalma között sajnos a genetikai kutatás eredményeinek értékelésére is átviszi a „nem is vagyunk finnugorok” egyre jobban népszerűsített üzenetét.

• A genetikai összefüggések történeti szempontú értékelését és elfogadását nagyban befolyásolja a Kr. u. első évezred sztyepprégiójából származó DNS-minták/mintasorok kis száma, a nem kellő körültekintéssel végzett mintagyűjtés, valamint a kronológiai és régészeti interpretáció nehézségei.

• Az eddig elvégzett archeogenetikai vizsgálatok eredményei szerint a honfoglalók anyai ágon nagyon heterogén népességet alkottak, amelyen belül jelentős volt a keleti (ázsiai) összetevők aránya.

• A honfoglalók genetikai összetételének kortárs népességekből nyert adatokkal való összehasonlítása azt mutatja, hogy a genetikai előzmények az egész nyugat-eurázsiai és közép-ázsiai területekre kiterjednek.

• A mai magyar népesség és a honfoglalók anyai ági genetikai összetétele jelentősen eltér egymástól, az apai ági adatok csekély száma a férfiakra vonatkozó jelentősebb konzekvenciák levonását még nem teszik lehetővé.

• Több egymás utáni időmetszet, a vizsgálni kívánt népességet a lehető legjobban jellemző mintasorok, valamint ezek kontrollja szükséges, hogy a magyarok vándorlását és populációgenetikai összetételét érdemben vizsgálni lehessen.

• A honfoglalók, illetve elődeik egyes genetikai elemei összefüggésben állhatnak belső-ázsiai eredetű populációkkal, az összefüggések háttere azonban az eltérő régészeti-történeti megközelítés és a nagyon csekély számú mintából következő alacsony reprezentativitás miatt a kutatás jelen fázisában nehezen értelmezhető.

Archeogenetika: a legújabb módszer a magyar őstörténet kutatásában

A magyarság őstörténetének kutatása talán az egyik legösszetettebb, együttműködést igénylő kihívása a tudóstársadalomnak, így nem meglepő, ha az archeogenetikai szakterület is felsorakozott a hagyományos történeti, régészeti és nyelvészeti-nyelvtörténeti kutatások mellé, sokak reményei szerint gyors és egyértelmű eredményeket ígérve.

Az archeogenetikai eredmények és interpretációjuk szoros összefüggésben áll a mintavételi eljárások problémáival, különösen az archaikus népességek adatai esetében. A mintakiválasztás alapjául szolgáló régészeti megfigyelések eleve hordoznak magukban értelmezési problémákat, így sok esetben az azok mentén épített adatbázisok is ab ovo vitathatók/vitatandók, mind kronológiai szempontok, mind az egyes sírok, temetkezések régészeti adatolása szempontjából. A magyar törzsek vándorlása régészeti nyomainak, illetve e nyomok valós súlyának megítélése nem egységes a hazai régészeti kutatásban, ugyanakkor a populációgenetikai kiértékelés statisztikai elvárásai miatt sokszor olyan összevont adatsorokkal kell dolgozni, amelyek történeti és régészeti szempontból nem mindig relevánsak.

Génjeink eredete

A honfoglalók Kárpát-medencei sírjait tartalmazó és a ma élő eurázsiai népességekből nyert adatsorok populációgenetikai összehasonlítása azt mutatja, hogy a honfoglalók anyai génkészlete a nyugati és a közép-/kelet-eurázsiai régió genetikai elemeinek keveréke; a nyelvi alapon rokonított finnugor népek és egyes közép-ázsiai török nyelvű népességek is lehettek genetikai hatással a honfoglalók anyai összetételének kialakulására. A honfoglalók anyai vonalaiban a keleti (ázsiai) komponens 25-30%-ra becsülhető, azonban ezek bekerülésének időpontjára és helyére még csak közelítően pontos adatok sincsenek. A történeti korú népességek adatbázisával összevetve a honfoglalók genetikai előzményei anyai ágon a pontusi-kaszpi sztyepp keleti részének késő bronzkora, valamint Nyugat-Szibéria késő bronzkora – kora vaskora népességéig vezethetők vissza, és viszonylag jól elkülönülnek a népvándorlás kori és középkori európai csoportoktól. Az ún. teljes mitokondriális genom alapján végzett vizsgálatok egyedi (filogenetikai) kapcsolatokat mutatnak a honfoglaló népesség és az Urál-vidék 6–11. századi népességei között.

A szovjet utódállamok területéről gyűjtött mintasorokból nyert eredmények ez idő szerint nem mondanak ellent az eddigi – régészeti-történeti vagy akár nyelvészeti alapú – teóriáknak: a honfoglaló magyarok jelentős része az anyai ági genetikai vonalak alapján a Volga–Káma–Bjelaja-vidék, a mai Baskíria és Tatárföld, valamint a Dél-Urál keleti oldalának a 6–12. századra keltezett régészeti kultúráiból nyert mintákkal genetikai kapcsolatot mutat.

A honfoglalók keveredése

A Kárpát-medence közvetlenül a honfoglalást megelőző népességének összetételéről egyelőre csak a klasszikus antropológiai kutatások révén vannak adataink. A honfoglalók és a helyben talált népesség genetikai összetevői között várhatóak egyezések, különösen az anyai vonalak tekintetében, azonban ezek direkt lefordítása népszerű alternatív régészeti-történeti hipotézisekre – legyen az akár a kettős honfoglalás vagy a hun–magyar rokonság elmélete – kerülendő, ugyanis a kapott eredmények mögött több hasonló vagy akár nagyobb valószínűséggel bíró magyarázat is állhat. Különösen igaz ez a genetikai kutatás megítélési jogosultságába nem eső nyelvészeti konzekvenciák levonása terén.

A kutatás legfontosabb teendői közé tartozik az ún. korai honfoglalók kutatása, ugyanis joggal feltételezzük, hogy a Kárpát-medencébe érkező honfoglalók házasodtak az itt találtakkal, így a 10. század közepén eltemetett egyén – bármennyire jellegezetes honfoglaló leletanyaggal temették is el – már nemcsak a beérkezettek, hanem a helyben találtak genetikai jellemzőit is mutatja. Minél korábbi temetkezésekből sikerül összeállítani egy adatbázist, annál valószínűbb, hogy a hozott genetikai állományt fogja jellemezni. A kérdés másik oldala, hogy szükség van a honfoglalás előtti és a 10. század végi – 11. század eleji populáció genetikai feltérképezésére, hogy a beérkezők és az itt találtak demográfiai viszonyaira is következtetni lehessen. Mindezek mellett fontos, hogy az olyan népelemek, mint pl. a székelyek, rokonsági hovatartozása is a kutatás tárgyát képezze.

Új kutatási módszerek pontosíthatják a képet

Bár Magyarországon jelenleg több műhelyben is folyik az archaikus minták genetikai módszerekkel való kutatása, a magyarság etnogenezisének kérdéseiben, mint pl. a népességek keveredési arányainak vizsgálata, a nemzetközi együttműködésben végzett kutatásnak van jövője. Ennek elsősorban a legmodernebb technológiák és a legjobb hatásfokú és megbízhatóságú bioinformatikai kiértékelés ár/adatérték-kihozatala miatt van létjogosultsága. Az uniparentális, azaz az anyai és az apai genetikai vonal kutatása önmagában már nem elegendő, szükséges a genetikai állomány egészére kiterjedő szekvenálási technikák alkalmazása is, amelyek már most több millió egyedi DNS-pozícióban tudják rögzíteni a csontokból-fogakból nyert minta genetikai állományának egyedi jellegzetességeit, és adnak lehetőséget az ún. admixture-elemzések elvégzésére.

Csak ezek segítségével nyílhat mód a honfoglalók genetikai képének pontosabb, eredetének tudományosan megalapozott tisztázására és az eredményeknek az oktatási anyagban való rögzítésére. Ehhez azonban a magyar őstörténet szempontjából releváns régészeti adatok, valamint az összehasonlításokba bevonható archaikus és recens adatsorok jelentős bővülésére/bővítésére, továbbá földrajzi-történeti értelemben egyre pontosabb adatbázisokra van szükség. És természetesen sok-sok türelemre is a kutatók és különösen a kutatási eredményt várók/elvárók részéről.

Vissza az összefoglaló cikkhez